Juharos / Păltinişul

Románia, Radnai-havasok

Téli Radnai-trió

Tavaly télen merült fel egy extrém téli túra ötlete: a Radnai-havasok három csúcsának (Galac, Nagy-Tejes, Puzdra) téli bejárása egy nap alatt.

Első próbálkozásunk során az egyik legnagyobb probléma a helyismeret hiánya volt, ezért sok időt, több mint másfél órát vesztettünk. Menetközben újra terveztük a célpontokat, és már csak egy hegycsúcs megmászását tűztük ki célul. Kilenc óra múlva, 1400 m szintemelkedés után az előre eltervezett visszafordulás időpontjában hátat fordítottunk a Nagy-Tejesnek, hogy biztonságosan le tudjunk jönni. Szintben ~100 m, időben pedig 1 órára lett volna még szükségünk, hogy feljussunk.

Egy hónap múlva egy nagyobb csapattal ismét ott voltunk a havasokban. Ekkor egy "könnyített" tervvel indultunk útnak. A cél a Galacra való feljutás volt az északi gerincen. A hóviszonyok rosszabbak voltak, mint az előző hónapban. Többször derékig érő hóban küzdöttünk. Az erdőben való lassú haladás több társunk idegeit felőrölte (nem az elől haladókét), és egymást erősítve egyre többen lettek, akik értelmetlennek látták a küzdelmet, a visszafordulás mellett kardoskodtak. Igaz, még lett volna bőven idő az előre eltervezett visszafordulás időpontjáig, de egy szavazás még is visszafordította a csapatot. Akkor azt nem tudtuk, de kb. egy háromnegyed órára voltunk a Juharostól, ahol csodálatos panoráma fogadott volna bennünket.

A mostani túránk időpontját már több mint egy hónapja kitűztük. A cél ismét az egész trió volt. Az utat alaposan tanulmányoztam, több képen végigkövettem, hogy hol kell haladnunk. Lemértem a távolságokat, kigyűjtöttem az egyes résztávok adatait (távolság, magasság). Egy igen korai (hajnal 2 órás) indulást javasoltam. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy az út igen hosszú és tetemes szintet kell leküzdeni. Másrészt az út első 7 km-ét (800 m szintemelkedést) már jól ismertük, tudtuk, hogy itt sötétben, fejlámpákkal is tudunk haladni.

Indulás előtt egy héttel az előrejelzések nem sok jóval kecsegtettek. Egész héten kisebb havazásokat, hétvégére nagyobbat, közepes erősségű széllel, nulla óra napsütéssel. Már úgy nézett ki, hogy elhalasztjuk az indulást. De még is összeállt a csapat, hét elszánt ember úgy döntött: újból megpróbálja.

Elindulunk Borsafüred felé

Pénteken fél 3-kor hagyjuk el a várost jelző táblát, Mátészalka - Szatmárnémeti - Máramarossziget - Borsafüred útvonalon 6 és fél óra utazás után érkezünk meg szállásunkra. Zsolti jóvoltából egy ízletes vacsorát elfogyasztunk, és közben tájékozódunk a viszonyokról. A házban egy profi hótalpakkal felszerelt osztrák csapat egy hosszabb gerinc túrát tervezett. De amikor egy óra alatt 500 m tudtak haladni, feladták és levonultak a hegyről. A szállásadónk szerint az elmúlt napokban 50 cm friss hó esett. Ezek a tények egyértelművé teszik számunkra, hogy a Radnai triót most se tudjuk végigjárni. Megállapodunk, hogy következő napi célunk a Galacra való feljutás. Tudjuk, hogy nagyon nehéz lesz, de hiszünk a sikerben. A korai indulás ötletén nem változtatunk. 10 óra után vonulunk vissza, és fél 11 körül mindannyian nyugovóra térünk.

A következő próba

Fél 2-kor csörög a telefonom, fél kómában nyomom le. Pár perc kell, mire összeszedem az erőmet, hogy felkeljek. Első dolgom, hogy felébresszem a társaságot, majd teszem a szokás dolgaim. Senki sem kapkod, egy bő óra alatt készülünk el. Háromnegyed háromkor készül az induló fotó, bekapcsoljuk fejlámpáinkat és indulunk a már ismert útvonalon. Tavalyi (ünőkői) tapasztalatom alapján nem öltözöm túl. Jó tempóban indulok el, kezdetben jól taposott nyomon. Lent még nem túl mély a hó, ezért nem akadályoz. Az első megállóra indulás után egy órára került sor, ekkor Sanyi kifejti, hogy úgy megyek, mint az őrült. Én ezt nem érzem, de nyilván igaza lehet, így lassabbra veszem a tempót. Ahogyan egyre feljebb érünk a hó egyre több lesz, de még most is csak legfeljebb lábszárközépig ér. Menetközben látjuk az új sífelvonó oszlopait, majd elérünk a középső állomásig. Továbbhaladva, kb. 1300 m-es magasságban elfogy az összes nyom. A friss hóban meggyőzzük Zsoltit, hogy az egyetlen hótalpat vegye fel, és taposson nekünk nyomot. Meg is teszi, így viszonylag könnyű utána menni a 30-40 cm-es friss hóban. Majd egyre több lesz a hó, és váltásként Ricsi veszi át a hótalpakat és a taposást. Ekkor úgy döntök, hogy elérkezett az idő a vízhatlan nadrág felvételére. A hó egyre növekszik, közel 60-70 cm-es friss hóban törjük az utat. Egyre nehezebb már a hótalpakkal is közlekedni, 30-40 cm-t besüpped az is, igen jó erő kell a lépések megtételéhez. 1400-1500 m-es magasságban javaslatomra áttérünk a váltott vezetésre, már talpak nélkül. Láthatóan belassul a haladás üteme, de legalább egyenletesen terheljük a csapat tagjait. A kezdeti nagy szél elül, szinte szélcsendben haladunk.

Halkan ballagunk az úton, a csöndet csak néhány "denevér" hangja töri meg, amely megremegteti lelki békénket. Megvilágosodik, és még nem vagyunk fenn az általunk Sándor-csúcsnak nevezett helyen. Egyre lassabb a tempó, elkezd havazni is. Eleinte gyengén, majd egyre erősebben. Amíg a taposott nyomban haladtunk, az első 400 szintet, 3 km-t másfél óra alatt tettük meg, míg az egyre mélyebb szűz hóban a következő 400-at és 3 km-t három és fél óra alatt. 8 óra előtt nem sokkal érünk fel az olimpiai sípálya felső megállójához (Buza Muntelui), ami még tavaly nem volt itt. Itt kegyetlenül fúj a szél, kavarja a havat, a tavalyi Nagy-Biharos túránkra emlékeztet.

Szeretnénk egy szélmentes zugot keresni reggelizéshez, de csak az erdő ad menedéket. Viszont idáig eljutni nem volt egyszerű. Tudtuk, hogy innen kezdődik a neheze, de hogy ennyire! Derékig süppedve igen lassúvá és nehézzé válik a járás. A fák közé beérve lepakolunk és elkezdünk reggelizni. 5 órája vagyunk úton. A Galacig távban az út felét, szintben közel 2/3-t tettük meg. Én bőségesen megreggelizek, nem érzek fáradtságot. Már nagyon rég óta készülök lélekben és testileg is erre az útra. A közel negyedórás reggeli után elindulunk az erdőben, ahol az igazi próba vár ránk. Az általános, hogy térdig süppedünk a hóban, de sokszor combközépig, derékig. A visszafordulás idejét legfeljebb két órában határozzuk meg, de az idő elteltével ezt az időpontot néhány társunk csökkenteni szeretné. A GPS elveszti a jeleket, nem tudom mennyit haladtunk, hol vagyunk. Annyira nem ismerjük az utat, hogy tudjuk, mennyi van még hátra, így kissé reménytelen a küzdelem az óriási hóban, ahol csak nagyon-nagyon lassan haladunk. Megpróbálok lelket önteni a "csüggedőkben" és felvetem annak az ötletét, hogy a legalább a gerinc következő kiemelkedéséig, az 1771 m magas Juharosig jussunk el. Egy helyen szinte reménytelenné válik a továbbjutás. Zsolti a hótalpával átnyargal a mezőn mi pedig hasig, mellig süppedve, szinte belefulladunk a hóba. Ricsi megoldja a helyzetet. Újabb és újabb technikákat kiagyalva átvergődünk ezen a helyen. Amilyen reménytelen a helyzetünk annál jobb a kedvünk. Két és fél órája vagyunk az erdőben, két barátunk szinte percenként be akarja bizonyítani, hogy az a hely ahol pontosan állunk, az a Juharos. Én nagyon szeretnék tovább menni. Egyetlen dolgot tehetek, előre megyek és töröm az utat. Óriási elszántságot érzek magamban, és szerencsére az edzéseknek jó erőben vagyok. Szeretnék ahhoz ragaszkodni, hogy a megállapodott visszafordulási időig küzdjünk, nem akarom feladni.

Egy helyen felmegyek a gerincre, de zsákutca volt a sziklák miatt. Vissza kellett jönnöm, a többiek utolértek. Itt jött el az a pillanat, amikor a csapat egységessége kissé megbomlott. 10:45 - "lázadás" kitörésének időpontja. Tanácskozás, érvek-ellenérvek, minek van értelme és minek nincs, ... hosszú percek telnek el, a levegő sistereg... lassú szavazás... Fogalmam sincs, hol vagyunk. Nincs tájékozódási pont, nincs GPS jel. Tudom, hogy maga a távolság nem lehet túl nagy a Juharosig, de itt ez most nem számít. A hó a nagy úr. Ráadásul azt sem tudom, hogy kinek mit jelent addig eljutni. Mindenki tudja, hogy a Galac lehetetlen ilyen állapotok mellett. Én már átterveztem magamban az utat, nem szeretném idő előtt feladni. Nem érzem, hogy értelmetlen. Másfél - két órát kérek, azzal a felajánlással, hogy bevállalom az elől haladó szerepét. Ez nem elég a fiúknak, azt gondolom elvesztették a célt. Bő negyedóra ment el, ami mondjuk a pihenés szempontjából nem nagy baj, de még nem jutottunk semmire. Lassan kezdünk fázni. Az feszültség fokozódik, döntés még most sem született... Majd egyszer valaki "áruló" lesz (nem én neveztem annak), a pártomra áll. Eldőlt: kapok másfél órát, törhetem az utat. Közel fél óra telt el a tanácskozással, indulok tovább. Igen-igen lassan haladok a derékig süppedő hóban. Majd kb. tíz perc elteltével ismét visszatért a csapatba a lélek. Ismét lett cél. Előre jönnek, segítenek. Oszlik a feszültség, visszatér a jókedv. Bő fél óra múlva pedig meglátjuk a hegyet magunk előtt, ahová fel akarunk jutni. Igaz messzinek tűnik, de legalább most már ott van előttünk. A hó állapota még akkor sem javul jelentősen, amikor kiérünk az erdőből. Hótalppal már jól lehet menni, viszont anélkül küzdelmes, sokszor combközig ép a hó. Ahogy telnek a percek egyre közelebb érünk. 9 órája vagyunk úton, 900 m szintet leküzdöttünk, talán még is feljutunk. Igaz nem a Galacra, "csak" a Juharosra. Fent vagyunk a gerincen és nem fúj a szél, elállt a havazás. Sőt, néha-néha kibukkan a nap és helyenként kék az ég. Ahogy haladunk feljebb lassan kibontakozik a felhőből a Puzdra, csodálatos látvány. Balról megjelenik a Gonosz-kő, hátrafelé pedig tisztán látjuk Borsát is. Még fél óra van a másfél órából, ráadásul javul a hó is, már csak lábszárközépig vagyunk csak benne. Mire pedig felérünk, elvonulnak a felhők, ragyog a nap, kék az ég, előttünk a már jól ismert csúcsok. Ha már nem jutottunk fel rájuk, legalább láthatjuk őket: a Galac, a Nagy-Tejes, a Puzdra. Fent vagyunk mind a heten - itt a csapat. Egy és negyed órán belül. Csúcs-csoki, csúcs-narancs, csúcs-öröm. Igaz ez nem a trió, nem a Galac, de nagyon boldog vagyok. Csodálatos a kilátás és az, hogy mégis csak sikerült, pedig elég reménytelennek tűnt. 10 óra, szinte ember feletti küzdelem, amiben mindenki kivette részét. Csak így juthattunk idáig. Voltak nehezebb pillanatok, de ügyesen megoldottuk.

A színjáték (kék ég, napsütés, panoráma) viszonylag rövid ideig tart. Pár perc múlva ismét befelhőzik és eltűnik előttünk a táj. Bőségesen megebédelünk, feltöltjük energiakészleteinket. Tudjuk még csak fél úton vagyunk, haza is kell mennünk, ezért nem maradunk sokáig.

Visszafelé már gyorsabban haladunk az erdőben. A kicsit több mint másfél km-t idefelé 5 óra alatt, visszafelé 1:15 alatt tesszük meg. Két óra van és ismét a felvonó tetejénél vagyunk. Igaz a nyomaink teljesen eltűntek, újra kell taposni azokat, de már tudjuk, hogy jól állunk az idővel. Érezzük tagjainkban a közel 12 órás utat, a nagyon kevés alvást, de viszonylag jól haladunk. Vesztjük folyamatosan a szinteket. A távolban megjelennek a Máramarosi-havasok csúcsai is. A Torojága, amire decemberben feljutottunk, és a Sárkány, amely tervként már szerepel a programok között. A csúcstól számítva pedig négy óra múlva ismét a szálláson vagyunk.

Habár testileg eléggé elfáradtunk, de lelkileg mégis jól érezzük magunkat. A szauna és töltött káposzta pedig hab a tortán. Nyolc-kilenc körül viszont majdnem mindenki elhagyja az étkezőt, és nyugovóra térünk az igen hosszúra sikeredett nap után.

Számomra az egyik tanulsága ennek a napnak az, hogy látszólag szinte teljesen kilátástalan helyzetekből is jól jöhetünk ki, csak együtt kell maradni és a célt, a reményt nem szabad feladni.

A felfelé megtett út

Az út albuma