A csúcs, ahol már tavaly is jártunk
Még néhány percet álltam a csúcson, és örültem annak, hogy itt lehettem. De láttam, hogy a csapat már a nyeregben van, így elindultam utánuk. Szűk negyedóra alatt leértem, Zsolti kivételével a többiek elindultak harmadik csúcsunk felé. Mivel itt jóval jobb idő volt, mint a csúcson ettem egy kicsit, ittam néhány korty teát, és indultam utánuk. Még most is talpak nélkül voltunk, a hó jól tartott, minőségére sem lehetett panaszkodni. Egy fél óra alatt az előcsúcson voltunk, nagyjából eddig tartott a tiszta szép idő. A napot ezután már felhő takarta, de ez nem akadályozott bennünket a tájékozódásban.
Az előcsúcsról látszott utunk legmagasabb pontja, a Puzdra csúcsa. Innen már nem volt komoly emelkedő. Egyetlen sziklatömböt kellett átmásznunk és délre felértünk a harmadik csúcsunkra is. Nyolc és fél óra alatt sikerült idáig jutnunk, másfél órával a tervezett időpontnál. Igaz a panoráma az időjárás miatt most kissé korlátozott volt, de örömünket ez nem felhőzte be. Egy régi álom vált valóra. Sok-sok küszködés után, kitartásunk csak meghozta gyümölcsét. Felidéztük az előző túráink emlékeit, eszünkbe jutottak azok a társaink is, akik legalább egyszer velünk tartottak. Ezután viszonylag széles gerinc mentén haladhattunk felfelé. Az útvonal kiválasztása azonban óvatosságot igényel, mert már nem csak az északi, hanem a déli oldalon is ott voltak a hópárkányok. De a járható gerinc még így is több méteres széles volt, így nekünk nagyobb technikai felkészülséget nem kívánt. Majdnem az előcsúcs tetejéig lehetett hótalppal haladni, habár egy két helyen már a meredeksége a határt súrolta. Közben pedig kezdtek felettünk szerteoszlani a felhők és egyre nagyobb területen láttuk az ég kékjét. Az előcsúcs tetején pedig már ragyogó napfényben csodálhattuk meg a havasokat. No, és hát itt volt előttünk a Nagy-Tejes is, melyre négy éve próbálunk különböző irányokból feljutni. Most pedig elérhető távolságban volt. Ráadásul a csúcsra vezető gerinc az eddig láttott Radnai-gerincek legszebbike. Nem haladtam gyorsan. Ez egyrészt a fáradtság miatt volt, másrészt pedig a különleges látvány miatt sokszor megálltam, és megpróbáltam megörökíteni a pillanatot. Persze tudom ezt inkább átélni kell, de fotózási szenvedélyemen nem tudtam uralkodni.
Egy negyedórát lehettünk a csúcson, majd elindultunk a csapat másik fele után. A lefelé menet most technikailag sokkal egyszerűbb volt, mint tavaly. A hó jól tartott, nem volt jeges. Viszonylag gyorsan elértük a gerincen lévő nagy szikláig. Itt a hágóvasat átcseréltük hótalpakra és azzal haladtunk tovább. A Havasok eleje előtt még felmerült egy verzió, hogy esetleg ereszkedjünk be a tőlünk keletre lévő Nemes-patak (Negoiescu) völgyébe, de több ok miatt is elvetettük a gondolatot. Így még egy kis szintemelkedés következett, és kettő előtt a Havasok elején álltunk. Igen könnyen feljutottunk ide, a több méteres „törpefenyves†most semmi akadályt nem jelentett.
A tavalyi útvonalat módosítottuk és nem akartunk a hegyoldalban mozogni, így folytattuk tovább utunk a gerincen. Az erdőhatárig sem volt egyszerű eljutni, de az erdőn való átkelés a mélyhóban az út legrosszabb része volt. Egyetlen jó volt benne: amikor kijutottunk belőle. De az a szűk óra nem nagyon hiányzott senkinek. Innentől kezdve már nem volt nehézség. A Paitra Negoiescului felé haladva nem a Vini?orul-patak völgyében mentünk le a Sebes-patak (Repedea) völgyébe, hanem az észak felé vezető úton. Ezen kényelmesen egy bő óra alatt, még világosban leérünk Borsára, ahol az első adódó alkalommal leöblítettük az út porát.
Házigazdánkkal telefonon beszéltem, eljött értünk a kisbusszal, így gyorsan és egyszerűen visszatértünk szálláshelyünkre. Ezután már csak annyi dolgunk akadt, hogy megünnepeljük sikeres túránkat és koccintsunk Tibi egészségére, akinek, mint kiderült, előző nap volt a szülinapja.
A bejárt útvonal
